2010. március 31., szerda

Zsubori Ervin: Az ég felé

A kép 2010. március 29-én készült, a szigetszentmiklósi Duna-parton.

2010. március 30., kedd

Zsubori Ervin: Halotti beszéd

A Papa! – az utóbbi években így szólt bele mindig a telefonba, ha felhívott minket valamiért. És számunkra, illetve a gyerekeink – az unokái – számára az volt valóban: A Papa. Így, nagy A-val és nagy P-vel. És e szerint is viselkedett. Mert méltó akart lenni rájuk. Ádámra és Petire. Barnabásra és Eszterre. Boldizsárra, Orsira és Márkra. És könnyekig meghatódott, amikor az utolsó karácsonyon egy kézzel rajzolt pólót kapott tőlük ajándékba; ez állt rajta: A világ legjobb nagypapája…

Rajongott az unokáiért. És nem csak távolról, telefonon, hanem valóságosan, az egyszerű hétköznapokban és az ünnepeken egyaránt. Boldogan jött, ha hívtuk: vigyázni, játszani, mesélni, tanítani. Dögönyözte, csiklandozta, lovacskáztatta, megnevettette vagy éppen elgondolkodtatta őket – mikor mihez kínálkozott alkalom.

Nyilat hajlított, csúzlit faragott a fiúcskáknak, gyöngyfűzőt és festőkészletet választott a lánynak. Igazi bábszínházat barkácsolt, elhúzható függönnyel, és ő maga tartotta a nyitóelőadást. Focikapukat hegesztett, indiánsátrat állított; figyelmességét dicsérik az első korcsolyák és biciklik, horgászfelszerelést kerített a szünidőhöz, bicskát a farigcsáláshoz. Vidámparkba, állatkertbe, strandra, cirkuszba vitte a gyerekeket. Eljárt a meccsekre, odaért a fellépésekre, volt szava a bizonyítványokhoz, szívből örült a góloknak, partner volt a várépítésekhez.

Amit lehetett, rögzített is, mert hitt az emlékképek megtartó erejében. Neki köszönhetjük, hogy készültek filmfelvételek azokról az időkről, amikor néhánynapos gyermekeink először érkeztek haza, majd amikor felálltak, elindultak, beszélni kezdtek. De a régi videókon ott vannak az ő gyerekei is; Gabi izmos sihederként, a borospince heroikus építése közben, Ira farmeros egyetemistaként, épp Londonból hazatérve. Szerette őket, büszke volt rájuk.

Számomra különösen emlékezetes marad, amikor ifjúkora felejthetetlen színterére, Kaposvárra kirándultunk együtt a családdal. Igazi időutazás volt ez a hétvége. Megmutatta sorra a nevezetes helyeket: a ma is működő óvodát, ahol pendelyes gyerekként szaladgált; a színházat, amely mögött kiskamaszként a katonazenekarokat hallgatta; a vasút melletti árnyas parkot, ahol iskola után találkozott a barátaival; a gugyuló Jézust az útelágazásnál; a szülői házat, a kert végében a Kapos-parttal; s a sírt, hol szülei nyugosznak a platánok alatt.

Bámulatos volt az az optimizmus, az az életvidámság, amellyel a betegséggel is szembenézett. Erős volt mindvégig, és bátor. Talán azért is, mert tudta: az utolsó pillanatig ott lesznek mellette, akiket a legjobban szeret.

Nem adta fel. Az idei tél közepén még szánkózni vitte unokáit az életművének számító Frank-hegyi tanyára, mint ahogy abban is reménykedett: a szokásos fonyódligeti közös nyaralás az idén sem maradhat el. S bár a köhögés egyre jobban kínozta, a világért sem hagyta volna ki szigetszentmiklósi unokái fellépését a január végi művészeti esten. A sötét teremben csak egyetlen reflektor világít. A klarinét és a dob, a kamasz fiú és a serdülő lány gyönyörű kettőse tölt be mindent. Akkor nem jutott eszünkben, de ma már tudjuk: Sinatra legendás dala, a My Way róla is szólt, őt is búcsúztatta. Végig ment az úton ő is, s mindig a maga útját járta. Odalopódzott egészen közel a színpadhoz, s már másnap reggel átküldte a fényképeket. Ezt írta hozzá: „Nagyon jól éreztem magam. Többek közt ezekért az estékért érdemes élni.”

A mi dolgunk most már az, hogy legyenek még ilyen esték. És nappalok, és hetek, és hónapok, és évek. Amelyekre, ha itt lenne még velünk, azt mondhatná: igen, ezért érdemes volt. Tartozunk neki ennyivel.

(Elhangzott 2010. március 30-án, Horváth Lajos búcsúztatásán; végleges változat.)

2010. március 26., péntek

Torma Cauli dugulásmentes lapja

A fenti lapot, alanti hátlapjával együtt, Torma Cauli globális mail-art művész barátunktól kaptam a héten, mint látható, igen informatív és praktikus tartalommal, ugyanakkor egyetlen szó üzenet nélkül. A hibátlan állapotban kézhez vett eredeti ragasztott kollázs - aminek puszta léte itt, az íróasztalomon, azt bizonyítja, hogy nincs semmiféle dugulás a magyarországi postai forgalomban - utalás az Arnolfini KépíróKör projektre, amelyben a harmadik heti eseményeket - Hétköznapló tematika alatt - Laci jegyezte. A csütörtöki prezentációnál az itt látható mail-art lap összetevői még mint elemi részecskék láthatók. Szép munka, köszönjük!

Robitz Anikó városképei az A.P.A. Galériában

"Aki fényképezőgépet vesz a kezébe, és eljut odáig, hogy levegye az objektívsapkát, azonnal választás elé kerül. Így vagy úgy, de színt kell vallania: fekete-fehér, igen-nem. Egészen pontosan világ-nézeti kérdésről van szó. Arról, hogy miként nézzünk a világra, ha a szemünk és a világ közé egy fotómasina ékelődik.
Két fő megközelítés lehetséges. Az egyik a fényképet arra használja, hogy megmutasson valamit a világból. A másik a világot használja arra, hogy fényképet hozhasson létre. Az egyik azt bizonyítja, hogy akkor és ott valami létezett. A másik arról szól, hogy valami addig és úgy nem létezett, de most már létezik. Bizonyságtevés kontra teremtés. A végeredmény egy-egy fotó esetében látszólag ugyanaz is lehet, de a megközelítés gyökeresen különbözik. Robitz Anikó ezúttal ez utóbbi utat választotta.
Városokat látunk. Városképeket. Ugyanazt látjuk, amit bárki más is láthat; nincs trükk, nincs manipuláció. Mégis, közben pontosan tudjuk, hogy ugyanezt nem láthatta senki. Mert vagy nem ezt látta, vagy nem csak ezt, vagy nem tudta, hogy ezt látja. Az a városdarab, amely egy-egy ilyen képen megjelenik, valójában azonos a képpel. Az a részlet, amelyet Robitz Anikó kiválasztott és lefényképezett - úgy és onnan -, attól fogva létezik, hogy lenyomta az exponáló gombot. Akkortól viszont olyan, mintha mindig is létezett volna. Elidegeníthetetlen részévé válik a városnak, amelyből vétetett, s amely ezután akár már nyugodt szívvel le is mondhatna róla: az eredetiről, amely talán csak ott, akkor, egyetlen 1/125 másodpercre volt meg. Mert utána odébbállt a fény, magába fordult az árnyék, átért az úttesten a járókelő, vagy épp elült a tengeri szél.
Képek, amelyek bárhol, bármikor készülhettek volna, de nagyon is ott és akkor készültek. És amelyeket bárki elkészíthetett volna, de amelyeket mégsem készíthetett el senki más."
--------------------------
A fenti bevezetőt 2007 augusztusában írtam Robitz Anikó városképei elé, amelyekből az Arnolfini NetGaléria No27-es kiállításaként mutattunk be egy lenyűgöző szériát. Anikónak a minap az A.P.A. Galériában (1085 Budapest, Horánszky u. 5.) nyílt fotókiállítása, amely délutánonként 2010. április 8-ig biztosan megtekinthető, de talán még egy héttel tovább is. Ezt a tárlatot - amelyet Szombathy Bálint nyitott meg - sajnos még nem láttam. Ám az e bejegyzésben szereplő, s a kiállításon is megszemlélhető két fotóból - mindkettő 2009-ben készült Berlinben -, illetve az ÉS e heti, 12. számában olvasható drMáriás-kritikából kiindulva bizton állíthatom: az idézett bevezető a most nyílt bemutatóhoz is készülhetett volna. Hiába, aki egyszer rátalált az útra, annak már csak sétálgatnia kell rajta tovább, városról városra. És a megfelelő pillanatban levenni az objektívsapkát...

2010. március 25., csütörtök

Elindult az Arnolfini KépíróKör

Az eddigi egyik legszebb projektünk indult el a tavasz első napján, 2010. március elsején. Formája blog, címe Arnolfini KépíróKör, tartalma: az Arnolfini Archívum képesített közösségi naplóprojektje. A koncepció szerint e digitális naplót minden héten más-más barátunk, ismerősünk, alkotótársunk tölti meg tartalommal. A felkért szerzők az előre egyeztetett periódusban a hét minden napján három aznap készült fotójukat küldik el e-mailben, kiegészítve némi szöveggel, amelyek azután lehetőleg még aznap felkerülnek a blogba. Jelenleg a negyedik hétnél járunk. Május végéig már betelt a naptár, aztán majd meglátjuk. T’art, ameddig tart.

2010. március 24., szerda

Labirintusok után sziluettek

Megvan az már több mint három hete is, amikor Szigeti Tamás itt látható lásztminit küldeményével lezárult az Arnolfini Mini[e]MailArt 9. fordulója, a Labirintusok. Ismét megdőlt a csúcs, 78 szerző küldött munkát. Az új széria, a Sziluettek, március elsején startolt el; ezúttal jómagam töltöttem fel az első, balra látható képet. De sokan mások is gyorsan reagáltak, így a tavaszi periódus szűk egyharmadánál már 42 alkotásnál tartunk.

Zsubori Ervin: Őszi termés

A digitális kollázs a finn Collage Obsession blog 9. felhívására készült.

Finn felhívás kollázskeringőre

Két finn művész, a jelenleg Londonban dolgozó Elegia és az állítólag Los Angelesben szörföző Itkupilli az idén januárban közös blogot indított, Collage Obsession néven, amely tulajdonképpen egy bárki számára nyitott kollázsprojektet takar. Az ötlet – amelyről Lakner Zsuzsa remek kollázsműhelyéből szereztem tudomást – lehengerlően egyszerű: minden hétfőn választanak egy tematikát, s nagy méretben feltöltenek egy ahhoz illeszkedő képet, némi szöveggel kiegészítve. A jellemzően régi festményt, patinás fotót bárki letöltheti, s a felhasználásával készíthet egy kollázst – akár valódi, ragasztásos technikával, akár digitálisan. A kész művet ezután az alkotó publikálja saját blogjában vagy honlapján, majd a Collage Obsession megfelelő bejegyzésének kommentjeként elhelyez egy linket, amely a kollázshoz vezet. A projekt jelenleg a 9. „kihívásnál” tart (de a korábbiak is élnek), s immár én sem tudtam neki ellenállni. A most felkínált festmény Francis Millet Őszi idill című 1892-es alkotása, a tematikát pedig a Fruitful (termékeny, gyümölcsöző) szóval határozták meg. Jómagam, amint az a következő bejegyzésben látszik, apró gesztussal a téma kissé kifordított őszi vetületét, a levélhullást ragadtam meg.

Új kollázsblog Susanniából

Leben und kleben – azaz élni és ragasztani; Lakner Zsuzsa barátunk ezzel az életprogram-adó címmel indította el nemrégiben új, megszokottan zseniális kollázsblogját. E műhelyben nem csupán a karakteresen Susanniás végeredményekben gyönyörködhetünk, de bepillanthatunk egy képszabóság (Die Bildschneiderei) munkás, és amúgy a nyilvánosság elől általában elzárt hétköznapjaiba is.

2010. március 15., hétfő

Zsubori Ervin: Térzene

A felvétel a 2010. március 15-i ünnepségen készült, a szigetszentmiklósi városháza előtt.

Március 15.

A március 15-i városi ünnepségen, immár hagyományosan, az Ádám Jenő Zeneiskola Fúvószenekara adta a zenét, Szentesi István Emil vezényletével. Eszter a doboknál, Barnabás a klarinét-szekcióban vette ki a részét a műsorból.

Zsubori Eszter: Idézetek a 12 pontból 2.

2010. március 14., vasárnap

A sajtos

Az úgynevezett "Eszti sajtos" receptje egy sajtcédulán maradt fenn a családi archívumban. Az öt tételből álló hozzávalókat Ida Mama anno egy telefonregiszteres könyvecskéből kitépett lap hátuljára firkantotta föl, inkább csak emlékeztetőül. Erre utal az a tény is, hogy a sajt nem bukkan fel a listában... E cetli, megerősítve természetesen a szájhagyomány útján átörökített tapasztalatokkal, mégis garantálja a kiváló minőséget. Amely nem utolsósorban a mívesen meggyúrt és gusztusos tömbökké formált tésztában keresendő; ezt egy éjszakán át pihentetni kell. A végeredményre - amelyre ezúttal én mondtam ki a végső szót: no, ez kész - cserébe akár két hétig is rájárhatunk. Sörkorcsolyás mezőnyben verhetetlen. S Papának is az egyik kedvence volt.

2010. március 13., szombat

Horváth Lajos (1937-2010): Elmúlás

A kép Bugacon készült, 2008 februárjában.

2010. március 10., szerda

2010. március 7., vasárnap

Géczi János Debrecenben

A Könyv Utóélete címmel 2010. március 11-én este 6 órakor Géczi János nemrég megjelent munkáját, a Nyom (Veszprém-esszé) című kötetet mutatják be a Debreceni Egyetem Közgazdaság- és Gazdaságtudományi Karának Aula Galériájában (4028 Debrecen, Kassai út 26.). A könyvről a szerzővel az est kurátora, Láng Eszter beszélget. Egyúttal egy kiállítás is nyílik Géczi János hasított plakátjaiból; e tárlatot Fátyol Zoltán képzőművész nyitja meg, s március 30-áig lesz látogatható.