Mini[e]MailArt - kitől jön az 1000. pályamű?

Az Arnolfini Mini[e]MailArt blog három évvel ezelőtt, 2008. szeptember 14-én indult el. Ezt megelőzően három alkalmi projekt már lezajlott (az első még 2004-ben), először ezeket dokumentáltuk. Az 5. projekttől (Páratlan számok) kezdve viszont stabilan beállt a mai szisztéma: minden évszak első napján új háttérfelületet teszünk közzé, s új tematikát hirdetünk meg, amelyre három hónapig lehet e-mailben beküldeni a munkákat, szerzőnként egyet. Jelenleg a 16. kiírás van érvényben; a téma: Gyümölcsök. Ez két hét alatt 30 résztvevőig jutott. A legnagyobb érdeklődés eddig az előző, Árnyékok című kiírást kísérte, itt 96 alkotót regisztráltunk. Mindösszesen eddig egy vagy több projektre 224 szerző küldött be munkát, a szó szoros értelmében a világ minden tájáról. A blogot az elmúlt 2,5 évben, amióta a statisztikai számbavétel működik, 21 ezerszer tekintették meg, s jelenleg 1009 bejegyzés van benne - RCBz képével bezárólag. Mint utóbb kiderült, az 1000. bejegyzés pár nappal az évforduló előtt, szeptember 7-én, éppen az én - itt is látható - Gyümölcseimet tartalmazta. Mivel azonban az összesítésben az Intro, továbbá az eddigi 16 projektfelhívás is benne foglaltatik, az 1000. pályamunkát valójában az ezután érkező 8. e-mail tartalmazza majd...

Hat fúvószenekar, két timpanival

A mai verőfényes őszben, egy Duna-parti padon, elolvastam Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című kamaradarabját. Egy játékvezetői öltözőben játszódik, a bíróról és két partjelzőjéről szól. Meg arról, hogy egymásra vagyunk utalva: egymást szívathatjuk csupán, de támaszra is csak a többiekben lelhetünk.

Hazafelé biciklizve a partról, már egy saját történetet forgattam magamban. A 2011. szeptember 11-i Szigetszentmiklósi Fúvószenekari Találkozóét, amelyből az egész család kivette a részét. Arról gondolkodtam, hogy egy fúvószenekar is csapat, amely csak együtt tud megszólalni, és milyen jó, hogy mindkét gyerekünk részese lehet ennek. A fesztivál körül segédkező anyukák (a hoszteszek, köztük Irával) és apukák (a roadok, köztük velem) is csapatban voltak erősek. A főszervezők – Emil, a zenekarvezető, és párja, Zsuzsa – által percre kidolgozott forgatókönyv szerint mindenki tudta és tette a dolgát: vendégzenekart várt, szalvétát hajtogatott, sörpadot szerelt, szórólapot osztott, helyszínre kísért, felmosott, fényképezett, eltakarított – mikor mi állt a kottában. A Szlovákiából és Magyarországról érkezett hat fúvószenekar szintén egy nagy csapatot alkotott, amely külön-külön, de együtt is meg tudott szólalni. Elég volt két eligazító szó, s az iskolaudvarnyi alkalmi óriásegyüttes – a legtöbb résztvevő által addig soha nem is látott karmester intésére – flottul lejátszotta a soron következő indulót. Majd mindezt menetelés közben is, egy még nagyobb csapat, egy egész város előtt.

Sok nagyszerű pillanat volt ezen a fesztiválon – a délelőtti térzene a templom bejáratánál, a vasárnapi mise összes résztvevőjétől övezve; a közös próba az árnyékos ligetben; a muzsikusok elmasírozása a központi program végén, a Radetzky-indulóra; a mazsorettek éjszakai záróprodukciója, világító buzogányokkal –, az egyik csúcspont azonban kétségkívül a nyitány volt.

A hat zenekar – az első klarinétosok szekciójában Barnabással – áll szorosan egymás mellett a főtéren, a tűző napon. A dobogón Szentesi István Emil, a vendéglátó Ádám Jenő Zeneiskola Fúvószenekarának karmestere; felemeli a pálcáját, int, s megszólal a zene. Előbb távoli zümmögés, halk dobpergés hallatszik, majd egyszer csak felharsan előbb az oldalt felsorakozott trombitások kara, majd rögtön utána a másik rézfúvós hatos, a művelődési ház erkélyéről. Ekkor alighanem már mindenki tudja, hogy Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustrájának utánozhatatlan nyitányát halljuk (pár hete néztük meg a gyerekekkel ismét Kubrick 2001: Űrodüsszeiáját, amely e napfelkeltét megidéző zenét az emberiség hajnalának szimbólumává tette). De ha valaki még mindig nem ismerte volna fel a művet, azt végképp helyre teszi a timpanik belépése. A hatalmas üstdobok mögött, középen és egészen elöl, egy szál magában, Eszter áll (az apuka-roadokkal az imént cipeltük be neki a két, látszólag egyforma hangszert, de szólt, hogy fordítva kell, mert a mély van jobboldalt…), és mosolyogva, mintha mindig ezt csinálta volna, magabiztosan dobolja ki a monumentális főmotívumot. Kétszázegynéhány fúvóstól érkezik rá a válasz…
Nem sok pillanat lehet felemelőbb ennél.

Gábos Jóska rejtett dimenziói

Gábos Jóska Rejtett dimenziók című elektrográfiai kiállítását egy nappal a megnyitó előtt, Szlaukó László galériavezető és képzőművész profi közreműködésével, Jóskával együtt rendeztük meg az Ökollégium ArtGalériában.

A megnyitó szeptember 8-án este kellemes baráti társaságban, s kiváló pogácsák kíséretében zajlott; bevezető és képriport a Susanniconon. Tóth Miklós fotói a megnyitóról és a kiállítás képeiről itt.

A Micsoda útjaim... a Városkommunikáció blogon

S. Nagy Katalin egyik volt tanítványa, Juhász Judit ajánlja a Micsoda útjaim... című kötetet a Városkommunikáció című blogon, mint olyat, amelyben a személyes hangvételnek köszönhetően "az utazó és a városok egymással kölcsönhatásban jelennek meg".

Gábos József rejtett dimenziói

Rejtett dimenziók címmel nyílik elektrográfiai kiállítása Gábos József barátunknak 2011. szeptember 8-án, 18 órakor az Ökollégium ArtGalériában (1035 Budapest, Szél utca 11-13.); megtekinthető szeptember végéig. Az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a kiállítandó kollekció összeállításában, s Jóska engem kért fel a megnyitásra is. Mégsem az elfogultság mondatja velem: remek az anyag, érdemes odanézni.